Lassan hét éve élek Németországban. Tizenkilenc éves fejjel, az érettségi után vágtam neki három bőrönddel, és tele álmokkal. Az eredeti terv szerint rögtön egyetemre mentem volna, újságírást tanulni, és megszerezni a diplomát, ami a család szerint lényeges, majd megváltani a világot.


Végül az élet kissé keresztbe tett, és egy szakmát végeztem el, az úgynevezett hotelszak(nőt)embert, értsd profi vendéglátós lettem. Itt kinn ebből meg lehet élni, és egyenes út vezet felfelé a ranglétrán, csak egy baj van, hogy rájöttem, gyűlölöm ezt csinálni. 

Nincs is ezzel probléma, nézelődök, kutatom a lehetőséget ami majd jó lesz, amit majd szeretni fogok. Viszont mikor ezt elmeséltem, megdöbbentett az általános reakció. Annyi baráttól, családtagtól kaptam negatív visszajelzést, ami elgondolkodtatott.

Miért terjedt el a "Ne ugrálj, örülj, hogy van munkád, jobb úgysem lesz" hozzáállás? Miért rettegünk annyira attól, hogy hibázunk, hogy inkább megülünk ott, ahol nem érezzük jól magunkat?

Gyerekként ezernyi álmunk van. Nem félünk, hogy nem érhetjük el őket, és nem is értjük, hogy a felnőttek miért mosolyognak, ha eláruljuk, hogy asztronauták, hercegnők vagy éppen szuperhősök szeretnék lenni. Mikor felnövünk, ezek az álmok nem csak, hogy átalakulnak, de mintha soha nem is léteztek volna. Elfogadjuk, hogy a napjaink harmadát egy ablak nélküli irodában töltjük, vagy épp nyolc órán át vigyorogva ismételgetjük ugyanazt a szlogent a telefonban. Eközben az a kisgyerek valahol ül egy sarokban, és csalódott, de feladta, mert a kitörési kísérletei egy-két "inkább örülj, hogy van munkád" után mind meghiúsultak.

Persze, munkahelyet váltani ijesztő, ez tény és ha azt mondom én nem félek, hazudok. De sokkal jobban megijeszt az, hogy a következő negyven évet egy olyan helyen töltsem el, ahova reggelente gyomorgörccsel járok be dolgozni. Nem tudom mi lesz a vége, nem ígérem meg magamnak, hogy én leszek a következő Zuckerberg, de abban igenis hiszek, hogy addig kell ugrálni, míg meg nem találjuk azt, amit szeretünk. 

És nem mondom, hogy könnyű lesz, de a végén meg fogja érni. Mert nem kell, hogy reggelente gyomorgörccsel keljünk, hogy a perceket számolgassuk a következő szünetünkig, hogy a sírógörcs kerülgessen, ha netalán fél órával tovább kell benn maradni. 

Huszonhat éves vagyok, pár hónap, és huszonhét. És bevallom hősiesen, nem tudom mit szeretnék csinálni. Illetve dehogynem; írni, beszélni, embereknek segíteni, a magam ura lenni, de nem tudom még milyen munka adná ezt mind meg, abban viszont szentül hiszek, hogy amíg több, mint egy vagy két évem van a nyugdíjig, én bizony ugrálni fogok, míg meg nem találom. 

Mert a célom, hogy ha a hét éves önmagam dolgozni lát, annyit mondjon: „Ha felnövök, én is ezt akarom csinálni!”